Egyik nap vásárlás után már a pénztárnál állok, amikor egyszer csak felharsan mögöttem egy hang: „Szia, Sanyi! Mit tudsz a Béláról? Még mindig a hajón van? Én is nemsokára megyek, …”, és így tovább. Hátrafordulva egy elhízott nőt láttam mögöttem állni, akinek a jelek szerint szükséges volt a pénztárnál álló sor közepén lebonyolítani eme fontos beszélgetést. Nem őt hívták, hanem ő hívta a Sanyit onnan. A pénztárosra pillantva láttam, hogy ő is méla undorral szemléli a hangoskodó véglényt, és látszott az arcán, hogy hova kívánja.

Bizonyos értelemben irigylem az ilyen embereket, akiket egy cseppet sem zavar, ha mások is hallják a beszélgetésük minden szavát, az pedig fel sem merül bennük, hogy esetleg ők zavarhatnak másokat. Időnként hasznos lenne ilyen hozzáállással rendelkezni, és alkalmazni a megfelelő helyzetekben, de ez a fajta önbizalom valószínűleg megtanulhatatlan. Erre születni kell, vagy legalábbis kora gyerekkortól erre kell képeződni.

Mindenesetre nehéz elképzelni magamat ilyennek, pedig lehet, hogy ezek az emberek boldogabbak, mert egy cseppet sem aggasztja őket az, hogy mások mit gondolnak. :P